A „véletlennek” köszönhető, hogy kezembe vehettem Dlusztus Imre Ők 23-an, Az Év Bortermelői Magyarországon című vaskos kötetét. A fekete-fehér címlapról a rendszerváltás összes kínja és öröme néz vissza az olvasóra a huszonhárom - egy kivételével - férfi szempárból. Csupa nagyszerű lélek küzdelmét és ezzel, az elmúlt negyed évszázad esszenciáját foglalja össze a szerző, történelmi visszapillantásokkal is nyomon követve munkásságukat. A kiveszőben lévő klasszikus újságírás mélységeit és eszköztárát játszi könnyedséggel használó Dlusztus Imre tollából kordokumentum született. Olyan, melynek szomorkás fekete-fehér képei mögül mégis az világlik ki, hogy nemes elhatározással, kemény munkával és tisztességgel, nemcsak példaadó borászatokat, de sikeres országot is lehetne építeni.
Számomra pedig megtiszteltetés, hogy e kötetben - a szerző felkérésére - Szepsy István portréjához én írhattam az alfejezetet. Ezt olvashatják alább:
VÉLETLEN
Nehezen lettem fehér boros. Nem is ittam igazán. Ráadásul úgy tartják, hogy a fehér komoly pálya, meg kell hozzá érni. De azt is mondják, ha a tanítvány készen áll, megjelenik a mester.
Szepsy Istvánnal történő első találkozásomat, ami egyben az első interjúm is volt vele, hosszú csend követte, majd hirtelen hiányérzetem támadt.
Évtizede már, hogy e hiányérzettel leszámolva, előzetes bejelentkezés nélkül megjelentem Tarcalon, és benyitottam a Királyudvar nehéz, kovácsoltvas kapuján. A vasárnap délutáni csend és egy terebélyes fa fogadott a közel ezer éves felújított épület ölelésében. A hívatlan vendég tanácstalanságával és a látványtól rabul ejtve tébláboltam a történelmi térben. Sehol nem volt egy teremtett lélek. Majd a csendből és az ódon falak takarásából egyszer csak elősétált István. Bemutatkoztam. Feleslegesen, mert emlékezett rám. E véletlen találkozás Szepsy cuveé-s borkóstolóba torkollott, de a következőt már nem bíztuk a véletlenre. Beírtunk a naptárba egy időpontot. Csak úgy, hogy kötetlenül ismerkedjem a munkájával. Akkor még nem tudtam, hogy ismeretlen külső erők akaratából mégis interjút „kell” majd készítenem vele. De a véletlen úgy hozta, hogy kérdeznem kellett, és 2004 őszén átszakadt egy gát. Válaszait hallgatva könnyeimmel küszködtem. Őt kérdezve jöttem rá, ha szívből merek kérdezni, a valódi válasz nem marad el, viszont jutalmul mindent megváltoztat. Szepsy Istvánt azóta is folyton kérdezem. Ő a legkedvesebb interjúalanyom. Borainál pedig – Úrágyától, Urbántól kezdve Szent Tamáson és a szamorodnin át az aszúig – számomra sem nagyobbak, sem mélyebbek nem léteznek. Általa lettem fehér boros, és általa tudtam meg, hogy tanítvány is vagyok. A szó legszentebb értelmében.
Tallián Hedvig
(Dlusztus Imre - Ők 23-an Az Év Bortermelői Magyarországon című kötet megvásárolható a Libri könyvesboltjaiban.)