Miután hazaértem Budapestre, erősödött fel a hiányérzet, hogy a teljeset és a szépet hagytam magam mögött. A lágy domb- és dűlőhajlatoknak, a levegő tisztaságának és az áprilisi Nap balzsamosságának elegyéből állt ezúttal bennem össze az, ami Budapestre érve hiányérzetként jelentkezett.
A szerencsére hosszúra nyúlt hétvége sietős helyszínváltásokból állt. Már Mádra is lélekszakadva mentünk, aztán Sárospatakra, a Nagy Tokaji Borárverésre is gázba taposós lendülettel érkeztünk. Ám miközben váltogattuk az evések és ivások helyszíneit, pillanatokra el-elragadott a látvány. A borvidék puha rajzolata. Az össze-vissza gubancolt vulkánláncolat végtelen nyugalmat áraszt. A hegytetőkön zöld erdősapkák buggyannak. A lankákon precízen rendezett, egymással versengő szőlőültetvények feszítenek.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy a sorok tőkéin a zöldet miként csalogatja elő, és bontja ki napról napra egy láthatatlan erő. Így kell ennek lenni. Ez így jó és teljes. Érzi, aki látja, aki a szemén keresztül is tudja inni Tokajt.
Kérdés, hogy át lehet-e lényegíteni ezt a szépséget aranytallérrá, avagy euróvá és dollárrá? A megfoghatatlan és megfizethetetlen átlényegülhet-e pénzzé? Hatalmas érzés volt, és persze nem bírtam a könnyeimmel, amikor az árverés legimpozánsabb leütése felé haladtunk. De ebben sem pusztán az ötmilliós értékesítés volt a megrendítő, hanem az, ami azt létrehozta. Nem csak Szepsy István tételére ugrott meg az adrenalin szint a teremben, már rögtön a legelején Demeterék boráért beindult a verseny és nőtt az izgalom. Szinte végig feszültség uralta a Sárospataki Vár tróntermét.
E táj szépségét és a vulkánok erejét a furmintos és aszús palackok viszik messzire innen. Pénzben kifejezhetetlen az itt szunnyadó érték. De ahogy kúszik évről évre feljebb az ár, az összleütés, ami most már harmincmillió kétszázezer forintra ugrott – úgy hatol egyre többekbe és mélyebbre a látható szépség esszenciája. Tudom, hogy ez, nem csupán ez én meggyőződésem. De egyelőre a pénz a lakmuszpapírja a valóságot csak három dimenzióban érzékelőknek.
A földhöz ragasztó örömökből – langyos lazacból, borjúszűzből, marcipános eperből, furmint futamokból és aszú szelekciókból –, néha kiemeltem a fejem és magam sem hittem, hogy mi történik velem. És mi várhat arra, aki még nem járt itt, de egyszer erre hoz majd az útja.
Mert valami nagyon erős zajlik az épületeiben is megújuló Mád mélyén, de ez nem tapintható, ez nem fizikai.
Ahogy a nagy jövés-menésben ballagtunk fel a Percze tetejére, cipőinket minden lépésnél egyre vastagabb porréteg fedte. Majd az enyhén szűrt napfényben hirtelen a dombtető fái mintha Valakinek az itt jártát feszítették volna ki maguk közt. Valakiét, aki egy régi kor legnagyobb alakja, de ereje mindent áthat még most is. Egy pillanatig ugyan, de erősen érzékeltem a földöntúli érzetet. Mintha a fák üzenni akarnának. Aztán a sziklák közt botladozva sem tágított tőlem a már érzéssé változó benyomás, hogy fástul, sziklástul, markológépestül ölelte át a Percze tetőt ez a hatalmas Valaki.
Pár perccel később ebben a megérintettségben és már a Szent Tamás tető kultikus kövei mellett álldogálva egyáltalán nem bántam, hogy sikerült lekésnem a Budapestre tartó vonatot és maradhatok még egy éjszakát. Finom bódulatban álltam a késő délutánban, aztán szembejött pohárral a kézben, a nagy dűlő alsó fekvéséből, a naplementében, Szepsy István társaságában egy tucat vidám külföldi sommelier. Majd velük együtt megmártóztam az aszú pince mámorában.
Azzal kezdtem, hogy hiányérzettel érkeztem vissza Budapestre. Hiányérzettel, mert haza kellett jönni Budapestre, és otthagyni ezt a szépséget. De fantasztikus tudni, hogy Tokaj elcsendesedett, hátukon szőlőültetvényeket tápláló vulkánjai Magyarországéi. A miénk ez a misztikus, pénzben kifejezhetetlen értékű táj. Kívánom, hogy minden évben menjen egyre feljebb és feljebb az árverésen az adrenalin és a licit. Az a Hatalmas Valaki már áldását adta a tájra és gyümölcseire. Legalábbis nekem úgy tűnt.
Tallián Hedvig