Egykor fényképezőgépével kutatta a vidéki táj titkait, ma ő Tokaj-hegyalja legészakibb déli fekvésű dűlőjének a Viókának a gazdája és művelője. Az egykori debreceni diákból mára borosgazdává lett ASZTALOS ZOLTÁNT faggattam.
(A portré a VinCE Magazin, Amiért élek rovatában jelent meg 2014. decemberében.)
Gyermekkorom díszleteit erdők, mezők és egy mesebeli templomkert középkori kőfalai adták Északkelet-Magyarország Alsóvadász nevű településén, ahol édesapám lelkészként szolgált. Diákéveimet pedig már a Debreceni Református Kollégiumban töltöttem, ahol nővéreim védelmi gyűrűt vontak körém és így kimaradtam a keményebb beavatásokból. Fantasztikus volt a kollégiumi négy év. Történelem-földrajz szakos osztályfőnököm, Hosszú Gyula nem csak önképző köröket tartott számunkra, de ő volt az, aki megtanított szabadon gondolkodni. A Református Kollégium közegében tapasztaltam meg először a szellem erejét.
Mostanában fedeztem fel újra anyai nagyapám naplóját, aki az I. világháborúban vezérkari századosként szolgált Doberdónál. Ősszel végigjártuk a naplójában említett helyeket. Életben maradt, de nem térhetett vissza szülőföldjére Erdélybe. Élete során többször kezdett újra mindent. Mérnöki tudására alapozva Debrecen mellett maga tervezte meg birtokához a gazdasági épületeket, a kastélyt, az erdősítést, ami később szintén elveszett. Apai ágon félig lengyel származású a családom. Nagyapám állami tisztviselőből vált kádár mesterré.
Tizenhét évig fotósként dolgoztam az MTI-nél. Az itt töltött idő a relatív szabadság időszakára esett, már nem működtek a régi kötöttségek, és lényegben azt csináltunk, amit akartunk. Bejártam Magyarországot és fényképezőgépemmel igyekeztem feldolgozni többek között a vallásos néprajz témakörét. A kilencvenes évek közepére ez a légkör megszűnt. Tinédzserként egyébként még ornitológus akartam lenni, ennek emléke a lencséimen át komponált képeimen tér vissza, a virtuális közösségi térben látni belőlük néhányat. Régi kedves foglalatosságom a fafaragás. Repertoáromban három méteres és egészen pici tárgyak is szerepelnek.
Lemaradtam a vonatról egy barlangászásra menet. Így késve csatlakoztam az addigra már farkas éhes csapatunkhoz az állomáson, az érkezés lendületével a peronon benzinfőzőn pudingot készítettem. S míg ezt együtt megettük, bukkant fel Erika, akivel nem csak azt az éjszakát beszélgettük át, de a következő időszakot is. Házasságunk kezdetétől közös álmunk volt egy öreg pécselyi ház szőlővel, balatoni kilátással, végül építkeztünk, mert jöttek szépen sorban a gyerekek.
Egykor a Teleki család oldalági rokonságának tulajdona volt a mai birtokközpontunkat adó kácsárdi házunk. Miután tőlük elvették iskolaként szolgált, majd téesz irodát csináltak belőle és istállóként végezte. Bízom benne, hogy egyszer lesz erőnk teljesen rendbe hozni harangtornyával együtt.
Magam raktam a kályhát Kácsárdon, igazából sparhelt szerű. MÉH telepen szedtem össze az alkatrészeit. Szeretem az élő tüzet, nyáron is begyújtok. Sőt, főzök, de nem csak magamra a családra is. A gasztronómiának a túlzásoktól mentes mély világa érdekel. Balla Enikő a legközelebbi szomszédom Kácsárdon. Kecskesajtjait boraimmal összekóstolva hatalmas sikert könyveltünk már el nem egyszer.
Lélekemelő élmény a kóruséneklés. Diákéveim alatt kiszállásokra is jártunk meghívásoknak eleget téve, fantasztikus élmények kötnek ehhez az időszakhoz. Néhány hete ünnepelte kétszázhetvenöt éves fennállását a Kántus, a debreceni kollégium vegyes kara. Ebből az alkalomból az öregdiákokat is bevonták a közös éneklésbe. A genfi zsoltárokat teli torokból énekelve kikapcsol és feloldódik az egyén. Ami akkor zajlik nem e világi, az magasabb régiókban történik.
Fejlődésem során rájöttem, hogy nem az én döntéseim alapján dőlnek el az élet fontos dolgai. Rajtam kívüli és felettem álló erő rendezi el a nagy kérdéseimet. Ha valami nem jól alakul, végül mégis az épülésemre válik, és egy-egy próbatétel után az ember erősebben tud tovább menni. Elvégzett munkám gyümölcse sem az én erőmből jön létre, tudásom kevés lenne hozzá.
Ötvennégy éves vagyok, ebben a korban az ember szeretne már nyomot és valódi értéket hagyni maga után. Gyerekeim - Márton huszonhat, Bence huszonöt, Bori huszonnégy, Bendegúz pedig huszonkét évesek -, távolról nézik a munkám, tetszik is nekik, látják a szépségét, de a mélységét még nem.
Nem éri el az öt hektárt birtokunk, az AZ Nektár Pince. Nagyrészt én művelem, de olykor meghaladja az erőmet. Kell segítség, különösen szüretkor. Három vödörbe válogatjuk a fürtöket, aszúnak, szamorodninak és száraznak. Segítőim nehezen tudták megemészteni az újfajta szőlőművelést. Zöldszüretkor szememre vetették, azért fizetek nekik, hogy kárt csináljanak. Szerencsésnek tartom magam, mert nem voltak kialakult sémáim. Annyit tudtunk a feleségemmel, amikor döntöttünk 2003 körül a szőlőültetvény vásárolásról, hogy lehetőségeinkhez képest tartsuk magyar tulajdonban a földet, a termőhelyet. Rohály Gábor irányított Szepsy Istvánhoz 2005-ben, akihez majd egy évig jártam tanulni. Több volt a szellemiség, mint a gyakorlat az együtt töltött időben.
A Vióka a borvidék legészakibb déli fekvésű dűlője és számomra a legszebb. Az egész borvidéket belátni róla. Amikor a megvásárlásáról kellett döntenem, kikértem Szepsy István véleményét. Azt mondta, hogy ha én nem vásárolom meg, megveszi ő. Szerettem mindig hegyre menni, emelkedni. Hajnalonta a szőlő gyönyörű találkozásokat ad. A naponta megtapasztalt szabadság pedig átmos. A Vióka különlegességét a 2008-as félszáraz borom fedte fel, ez nemcsak nekem, de a kóstoló közönségnek is komolyan elnyerte a tetszését.
Még nem volt bátorságom belevágni a bio művelésbe, mert ez komoly jelenlétet kívánna meg és egyelőre sokat utazom, de érik bennem a gondolat. Keveset tudok még a furmintról, bár évről-évre új arcait fedi fel előttem. Gazdagságunk nem anyagiakban mérhető, hanem abban, ami a talpunk alatt rejtőzik. Szeretném, ha az emberek a boraimban nem csupán az alkohol adta elsődleges örömöt, de a mögötte álló embert és a termőhely egyediségét is felfedeznék.
Tallián Hedvig